Versek /válogatás/
Egy híd térfogatáról
a híd ami a völgybe épült erőmű felett ível
kandeláberekkel van két oldalon kirakva
ezek olyanok mint a gombok ahogy a hídra
kapcsolják a sötétet megadják a jelet
az estnek ha kigyúlnak és bevilágítják
a tehervonatok ólmos tömör útját a híd
két oldalán száz méterrel a1 föld felett ahol
nincsenek lehajtósávok mégis ugyanazok
a közlekedési táblák várostérképek mint
a pillérek alatt a préri felé vonuló sztrádán
a sztráda alatt kígyózó metrón akár a bőr
egymásba tapadó rétegei egyszerre vagy
jelen mindegyikben: Patriarsije Prudi és
Alexanderplatz a híd két oldalán az erőmű
fölé naponta néhány percig a vízből áramló
oxigénbuborékokkal együtt feltörnek
a mélytengeri halak nem akarom látni
őket súgod a rekedt kalauznak a felszínre
érve szétloccsanó kopoltyúkat ilyenkor a híd
erősen rezonál rezonál hullámos pillérei
emlékeznek és ugyanabban a pillanatban:
hangszalaggyulladás mert összetapadnak
akár a bőr ólmos tömör rétegei mégis
tehervonatok vagonjaiba rejtve föllazul az én
a2 tiéd és az enyém is talán hét éve utaztam
erre az ég cementszínű volt és valamire várt
elképzeltem a híd láncain mászunk a szirénázó
kandeláberek felé s mielőtt egymáshoz érnénk
megcsúszik a kezed most hét évvel később
mikor kicserélődtek testemben a sejtek majdnem
egészen s a régiek közül pár mélytengeri halakkal
köröz a folyómeder alján vagy emeleti ablakok
szemmagasságában arra gondolok hogy mégis
ott voltál velem akkor az egymásba zuhanó
csörömpölő párhuzamosokban az acélba tört
sínekre ájultan borult füvek között mikor
üresen kongott már a3 tér és elült a taps
meghajoltunk kérdeztelek:
Patriarsije Prudi és/vagy Alexanderplatz
a1 híd tízemeletes ikertornyai közt nyakörvként
lógnak az acélvezetékek lépcsők hány emeletnyit
nyomhatnak a földszinthez képest a földszinthez
ami a hídnál a víz alatt fúródik súlyos propellerekkel
a mederbe – a híd: térkép egy ujjlenyomathoz:
az egykori lovag ki csónakot kölcsönzött
a rondella mentén öt perc múlva ötszáz éve
hogy átvágja jégbe ragadt ujját a méregzöld
kötéllel együtt (tavasszal amnesztiával szabadult
és kiolvadt a pecsétgyűrűs ujj: csak még egy piruettet! –
lefityegve rángatózott a híd algás falán
erdőkerületek elővárosok szmogos toronyházak keverednek
mint a sakktáblák bábúi össze és nem tudom
hogy túljársz-e már a víznek ütődő lépcsőfordulókon
a forró neoncsöveken melyek olyan erősek – most
már biztosan érzed – hogy a völgybe tapadt meggyfák
gyümölcsein széthasad a vékony héj ha felkattintják őket
pedig csak olvadás készül: ropogós cinkelábak a kásás
hóba dermedve csőrükben: ujjhegyek
a2 híd síkjának középpontjában megáll és kettéosztódik
testén a zöld ballonkabát kék bélésre sárga zipzárra öt óra után
egy perccel ellipszis pályán kering az erőmű vízből feltörő
bajonettjei mentén és nem érti a kiérkező rohammentős reakcióját
aki ujjlenyomatot vesz a levelektől kék sárga és zöld színű cserjék
végig a híd két oldalán cserepekben dzsipek és chipek a meder falába
finom homokba süllyedve mint az árnyék a szem horizontjában
ha rácsapódik az éjjel a zöldszemű ostoros hőérzékelő lámpaburákra fut
a hideg víz mintha este lenne kigyúlnak az áramló folyó
alatt a villanykörték közben izzanak oxigénbuborékok után úszik
egy szalamandra törperáják kőfúrók és kék halak
aztán üres halmazokra bomlik
az ellipszis pálya és felszívódik az éjszakában sejtekben a látvány:
a híd két lábra áll s a vízen mint futópadon lekocog néhány
kilométert
a3 Grimm Road légköri zónák kereszteződéseinél
kapcsolódik a hídra a gyárváros felől ahol a nyomás
megnő és az éjszaka felszívja a magaslatokat tüdő
a levegőt a fennsík ilyenkor fokról fokra oldja
el magát a földtől áttetsző és mély értelmű lesz az utca
tűzokádó rostonsült gyárkémények a kicsapódó hő
és füst fodrossá kavarja a levegőt mire kiszámítottan
érkezel a Hotel-autósmozi elé ahol a lovag dermedten
bámulja a vásznon végigsöprő záport a ló közben elüget alóla
szájában folyamatosan oldódó kapszula a híd
a híd melynek másik oldalán a Grimm Road-ot
Andersen Street-nek hívják
a kapszula ha szétrágod
ha lenyeled sem tűnik el
mert kockánként épül ujjá
és befogad mint a persely
és szelíd ami heves volt
és szelíd ami havas lesz
a híd feltépett sebtapasz
s a seb helyén is hidat lelsz
a híd felnevet néz téged
galériában bús ikon
körbefut engedelmesen
éppen a3-on
Átkelés
egy meder legyen és puszta csend. rajta konkrét kis határok,
amin átjár valaki vagy visszatart; és az agg
hídszent gyomra mélyén almaturmix,
feketén fityegő almamag.
legyen egy híd, üreges csend, rajta konkrét kis határok:
sétány, fantomszoba. kőlé vonul. és vonul benne az árok.
ha fellépsz rá (keskeny lépcsősor) beindul minden
reflex, ellencsend. foszló, fehér szakállat
növeszt a hídvirág, boglyás hajjal a hídcseléd;
s a hídszent toporgó kezében kerek hídpecsét.
[ahogy egy üreges festmény belsejében elered az eső egyik pillanatról a másikra, széles sávon fújni kezd az orkán, olyan ideges váratlansággal érkezik két ember; egy nő és egy férfi, a keleti (ideiglenes) hídkapuhoz.
a titokzatos leállósávban kifolyt olaj párolog.
már elhagyták az olajfoltot, szájukat ónémet, óigen szavak; minden mozdulatuk marketing, minden érintésük tender, arcviszony.
megszólal végül a férfi: te is?, én is, válaszol a nő; a kezére húzott körmök koccannak a korláttal. leülnek egy padra, a múlt befelé világít; de mire kiér, elsötétül, színtelen lesz és szagtalan.
ürülni kezd egy üveg mézsör, órák telnek el, lapok.
mire megszólal a férfi félelmetes tudással: ó hát te is, szívem? eljön az új jégkorszak, mikor a híd kékfényű bobbá alakul, s egy könnyű szerkezetű hócsatornán, a folyón lesiklik pár celsius fokot –
de most még kitart, ujjaim között lebeg,
egy másolat, egy kulcstartó, egy hídmakett]
Variációk szoborra
(szobor és mester)
Úgy kell megdönteni (tengelyei mentén), hogy
beleláthass: nem a saját életemet élem
– visszanyitja egyik kezét a mester.
elmerül a samponos vízben.
horpadt combjai a kád belső falát súrolják.
idő: négy óra múlt. a fehér falra döbben a friss mész.
holnap – fürdőköpenyéből vizslat, kinéz –
szobor lesz ez is, gömbölyű esőcseppek tömbbé
visszamarják,1,2,3 s a liftben,
csípőre szorított izmos karjába
fogózva dönti meg két bútorszállító. hogy elférjen.
az egyensúly belső falát súrolja. kimászik. kádból
a mester. szétfröccsen néhány csepp-darab
a szobron vastagon lerakódott fénysugár
ívén, s a hosszú ív alatt.
a szobor közben súlytalanul be-be alkonyul,
sűrűn összetapad ropogósra a térben –
hűlt helyem lesz a teste – ül a mester –
alkarja az ebédem.
1a mozdulata, ahogy nem hajlik csak törik,
akár egy kiszáradt, forró szobanövény szára.
zöld márványtömbből felbukó lába
szorosan összezár. ha távolodom – úgy látom –
mégis elindulni készül.
a combjából kimeredő duzzadt izomköteg
szinte rándul. remegsz vagy rugalmas vagy
mint az ujjvégen falhoz nyomódó sejtek.
pedig csak az ajtórésen átömlő fény vonul
végig rajtad. indulni készülsz. sejted?
2alvás közben elvékonyul a szemhéj. s azt
látom közeledik, a befeszítetett függönyök
mögül az utcafront. homlokteréből a szobor.
egy későbbi időben, korra reggel, egy másmilyen
–lengőajtón túli– térben határozott pályát írsz
le, azt gondolod. akár a nyaki verőér a bőrből,
kidudorodik a földbe döngölt levelek közül
egy érdes, piros gázcső. pedig csak ezt követed,
s ha kettéágazik, bizonytalanul megállsz, mint
mikor gerendahídon szerelvény fut át, s a haladás
ütemtelenül változik. kitágul. egy pillanatra a tér.
s mikor lassulva átér:
rácsukódnak felpuhult, göngyölt levelekkel
a lombok.
3S-alakot ír le tested középvonala, mint a gyertya
lángja, egyre vékonyabb: megöregedtél. beléd
ülepszik a por, hosszú rétegekben, évgyűrűk
a fa törzsére.
kezdesz leválni rólam, mint a kéreg,
lelassulok én is, mint hidegben a méhek.
itt állhatott a parkban! – rád mutat egy elmenő. itt áll,
mondom én, apró tömbként befedve ismét. valami,
ami nagyon innen.
kezdesz leválni. mintha egy elrepedt vezetékből folyna szét
a hang a magnó és konnektor közötti térben.
Portré, egy északi juharral
Szöllősi Mátyásnak
(I)
suhog, serceg a fehér zaj.
nemzedékek nemet cserélnek. beleürül
a lombba sok havi hormon a törzstől
fölfelé, minden lombikban végződik.
lombik vagy koktél? alkoholos és iható-sárga.
kiüt mint kódot vagy zárjegyet.
néhány sor levél sercegve megdől,
sárgán puhul, pezseg – szólni szeretnék.
de mire emlékszik így egy fűrésztelep?
(II)
a templomkertben a halálhírem elbizonytalanít.
kitátom a szám, s egy távoli nyelőcső porzik fel
sűrű csomókban. – vannak napok, mikor az ablak
a szoba közepéig billen, az ajtó kihűl és lágy lesz
a burkolat. kis adagokban szivárogni kezd
a porhanyós padló alól a fehér zaj, mint valami
önkéntelen reflex. vannak napok, mikor eszembe
jut, milyen két egymásba nyíló ortopéd száj,
milyen a szorítás, a megérkezés egy szájban. szakaszosan
szárad a radiátorra felvitt ruha.
leomlik néhány tárgyperem, s így szinte minden békés.
terjedni kezdek tovább, kitöltöm a helységet,
mint valami chatszoba, mint valami bélés.
(I)
a juhar vérbő gazdatest, a Nem Szűz éppen ő.
a kerítésen áthajolva leárnyékol (nem operál),
csak lefed, valamennyi helyet összeparkol,
törkölyös szomszédavart, kér, kavar.
belőle még bármi lehet –
a lombredőny előtt átcsoportosul a fény,
összezáródik, belül őröl. új fogakat növesztenél.
– milyen különös térerő, ahogy ropog és reped
egy túlzsúfolt légzsákból a hó –
belőle még bármi lehet.
(II)
az eljutás próbája izgat. az uszoda szárítója
(a hatalmas szülőcsatorna) alatt várjuk a forró
levegő édes, érdes locsogását.
mint egy százkezű, százfejű lény,
melynek minden pontja erogén zóna,
pillanatok alatt nemet cserél.
olyan ez, mint a fűnek a slag perverziója.
a varszerű, vöröses gyűrődéseket
figyeled a mellek hegyén.
vannak napok, mikor megnyitod a csapot,
s percek alatt fű növi körül a mosogatótálat,
kisarjad a steril asztalláb: bocsánatot kérsz
a bútoroktól, a zöldövezettől. elzárod
a porhanyós vizet.
chatszoba vagy, tudod. az eljutás próbája
izgat. de ki üzent, kinek?
(I)
fekete alapon fehér zaj.
szétnyíló szárnya, mint rózsaszín,
izmos két tüdőlebeny.
mennyi kipárolgás, torzulás és
becsukódás, mennyi füstszűrő
és krém egy lombban.
mennyi anya.
nagyot lélegzik, ha moccan. –
bemozdul a kép, elindul a képezet.
A gleccserből jött Szent története
Aztán a kocsonyás, darabos vízben még
úgy liftezett fel-le, fel-le, mint az üdítő fekete
karanténjába zárt jégkocka.
néhány részletet bírt el magából.
az első napon felköhögte a gleccser, a stég
végéig jutott. zsibbadt volt még, erősen kába.
a második nap délutánján nagy pórázt
kötött a halászok hálójára: kifogták,
vállukra vették; a nagyáruház szűk,
alaktalan folyosóján megtartotta
első igehirdetését (szinte kihallatszik e versből,
a koccanás. s amint lábait keresztbe téve, ütemesen
dobolt, érni kezdett tenyerében a lap belül).
a harmadik nap: keresetlen. ilyenkor
horzsolja át a féknyom, az utca terveit.
ilyenkor bűnhődnek a pótapák, bébiszitterek.
a negyedik napon rövidítette le a harmadikat s a fűtésszezont.
az ötödiken feltámasztott egy gonddal elvermelt
kisállat-tetemet. a hatodikon Szilánkos Törést,
Karizmatikus Csuklót és Gyulladt Térdet.
a hetedik napon érte a megkísértés: visszakapta
az Adrenalint, s gyűlni kezdett szája szélén,
az az izgatott szürke lejtés, ami egyszer hagy mindenen
nyomot. a legősibb Pótapa molesztálta a Dogmát.
hurkot vetett neki, megkínálta székkel.
és mikor a karfa turbinái beindultak vele,
mint egy ittas arkangyal nézett, tétován, széjjel.
a Mein Mund cseppkőoszlop néma marad
ekkor az út a kaszáló és mocsárrét
alatt tapad a nyálkás mészkőpadlóba
a hegy nyitott üregein a vasműves telepeken
átszűrődő fény elakad a barlang fotocellás
lejáratán ahogy a hullámzó algát
a nyílásra fésüli a víz
Te vagy az Mein Mund? te vagy?
Érted jöttem az egymást megszelő utcákon,
cseppkőbarlangok kávézóin át,
a víznyelő megduzzadt torkába.
Mein Mund te vagy az? [folyamatosan
gyorsulva körbeforogja kerületét,
az ujja, az előbbi rögzített pont, rácsöppen
az oszlopra] Csak a kérged körbevágni,
szájat adni neked. Mondd el a felszínt,
mikor kinn jártál a vezetékekkel befuttatott
őrház kertjében, amikor megdobtak,
a súlyos, érett körte szétfröccsent rajtad.
Azóta akadtál a víznyelő torkán Mein Mund?
Pedig láthattad milyen szűk itt a barlangba
visszakúszó járat, összetapadhatnak a falak,
ha levegőt veszel.
[a búvár körbeforogja kerületét ismét, de ahogy
közelebb lépne, szigetszerűen emelkedni
kezd a talaj, a síkok eltolódnak, majd megindul
a süllyedés, egyetlen pontba koncentrálódik
a cseppkő, ahol éppen a bemetszést végrehajtaná]
a helyszínelők még aznap délután a barlangot
fóliával vonják be egy telt zsíros tölgyfalevél
felköhögi az oxigént
a búvár feje ebben a pillanatban 365 másod-
percre közelít az oszlophoz
A hosszú napszak (I) a hosszú napszak végén rövid bonyodalom: valaki tévedett. eddig a pontig számtalan élvonal vezet, de az arc egyre kimerítőbbé váló izzadás. a kupolaterem korlátjai mentén halad, a hallássáv szívében. kinn, a dombvonal pengevékony konvoja talán egy titokzatos zárlat. szkander fegyelem és figyelem között, aki nézi; s mivel enyhén leng, csak a közege fontos. mi önmagunkban, mint üres esőben, ázunk. szándékunk ennyi: táj, hagymakupolákkal. (II) keskeny, dokumentarista mint egy könyvtáros. gömbölyű, írástudatlan fényben a város, melyen R. fut át. R. nem azé, aki fut a környező vashuták telkén a vízig. a tó következetes fék. mire ideér, három teljes évig izzik. s mint sikló az éles fűben, kúszik egy viadukt. R. nem azé, aki fut. R. teremszerű, tompa félelem, amiben van valami türelem és örökzöld. nyugodt mint egy vidéki könyvüzlet polcai közt lebegő vadidegen szó. nyugtalan mint némely kapu-dzsinn. (ekkor érkezik: Te, aki nem viselsz koronát) (III) aki korábban végignézte akit korábban hallgatott, nincsen jelen itt; de arca mozgó fogolytábor valahol asztalszomszédja szemében: gyanú és bilincs. nehéz csapadék koppan a zárda feneketlen ablakán. akiért nincs mikor, szünet nélkül pulzál a pontnyi kerekasztalnál belül. gerinctelen, terepszínű lepkék, felületeket ütve rajtunk, nyüzsögnek. pedig alig száradt lapockáink csattognak csak. nyelvünk lepereg előttünk mint egy intro a Square fényreklámján – és elbírja a főbűnt a szó lágy, arrogáns pereme, a technikás sorvég. Come back (I) egy különleges estén a parancsnok, (II) a szalonban felbontott szalonkabát. hanyag lepedőn szüzesség csordul a combok kampói közül. s a száj, mely a korrupció maga, be nem áll. a télikertben gyanús vegetáció. júdásfa, golgotavirág, passiógyümölcs. s kinn, ivarérett kaptár lóg szőke konty gyanánt a lombkoronából. árnyéka mozdulatlan tömb a zsalugáteren. képek koccannak a jéghideg térben. a figyelem hézagaiban. az alulfűtött szaloné, melyben, mint egy doyen, ül a mosoly, hang csobban és szüzesség csordul. keresztkérdések szétválasztva, kérdés és kereszt. a szalon lassan nyíló meggondolás. a tükrök körülírva: lejegelve a tükör. az iratdaráló puszta tett. igaz minden betű, ami nem buta. a szó kerek és bitorló. és végre kiperegnek belőle egyesek. i e e e e ő e e e e (III) egyidős parkok között, tömören, mint egy kapu, amit befalaztak émelyítő kezek s már kerítés rég, valami odacsípve, lapul – és nem a régi funkció. nem a tandem, amit hajtunk a Spree-parton. egyidős parkok fölött zajtalan légifolyosó, puha menetrenddel. a kontextust utcák és sétányok sora, mint egy ágrajz, benőtte. de csitt! ha hátra hagyja a medrét. majd napokig csorog, mint az ásítás, vissza minden. komolyzene, tapsvihar! privát táncórák a téren. jönnek a kötött formák! Rúzs és Púder heraldikája. karnyújtásnyira a karhatalom. zajosan, akár a hirtelen támadt megértés utáni bánat. vagy ahogyan az és kinyílik a szájból átírja magát a könnyűvérű vagy. túl gyorsan! és a mondatvégi traffipax tűzpiros pontja kigyúl – nem hamvad el örökké. (IV) burkolatjeleket festenek fel Szász Svájcra. a tereplovaglás ma elmarad. ziláltan gömbölyül a függöny, összezavarja a szélharangot a kereszthuzat a kastély aranymetszésében kinyíló ablakon. egy ablak mint kemény szirom, elpattan. a homlokzat: alig sejthető szirmok ropogása. találsz magadnak egy megfontolt helyet: termet a tervnek és évjáratot! az ajtón kopognak – belülről jönnek a koppanások. felpuffad az origami-hattyú szárnya. elvetsz filippikákat, mappák mélyére. túl sok holtverseny. sarc nélkül érni végére valakinek holnap piknik lesz, tereplovaglás. érzelgős svédasztal, élveteg sajtokkal. (V) hűvös dióbél. étcsokoládé, vasízű meggyek ragyognak a pulton. négyéves bácsikája vacsorázni hívja. s ő, a kleptomániás, gyanúba keveredik, ahogy lép a fahídon, mint egy aluljáróban. napokon át hallom lépni – az érkezést megelőző renitens szagban. kockahasú puttók, koedukált ingatlanok közt lép, lépeget, a koraérett gyermek. küllemét remélve. stílusosan, mert némán. akár egy kerti bútorban telelő hangyafarm: egyszer ellepi a garázst, s onnantól a hálószobára is igényt tart. Balkon de Cluj A forma legyen őszinte, de leplezze az alaprajzot, érzékeny külső kontroll gyanánt szimuláljon keskeny sétányt, vastag parkot a nagyáruház körcsarnoka helyén. parabolák tányérsapkái az erkély borzolt betonketrecén, ez az arborétum, a gyámfal, melyen kitűnnek a vízzáró rétegek ideiglenes sávjai az áradás ütemére. a fürdőház mélyen pulzáló, koplalt szemérme a forrpont. egy minimalista vonás a homlokzat téglafalán a rács mögött a kémek. érzékeny kontroll. piros ajkaik dagadnak mint a szobatükör húsos foglalatában a fémek. Zérusba ér és két irányba nő tovább az oszlop gránitkék kőgallérján az erkély – begyében ott a garzon nyitott ablakán torlódó szeszély – a kisplasztika visszeres szárnya beburkolja a virágcserép inkubátorát. savanyú és csalódáskeltő mint a kutyaharapás a farfekvésű rusztikus garázs – az elosztón a forgalom torlódik keletre. kereszt van. a bazilika pálcavékony keresztje.
szélcsend van, a legénységi szálláson a
matrózainak játszik citerán. az ott az
árbockosárban, esetleg, ebből semmit sem
hall. egészen egyedül van a figyelmével.
a Spree hidraulikus karja odanyúl és elvesz,
Láp az erdőkerületben
a pont (körmei gondosan ápoltak
sárga flanelinget visel) közeledik lassan
a partszegély és gyepágyak közti síkon –
áthalad – egyesével pattannak fel a fűszálak
(a testből ha kioldódik a kalcium
olyan lesz mint egy puha nyálas
bőrig ázott levél az őszi szinkronúszás után)
a múlt perc acélpallóján két vékony
sávból gyökereznek a padok leül
talán mint egy fekete billiárdgolyó
végiggurul a kempingasztalon
jegyet vált a hajnali buszra
a motorháztető éppen merőleges
a nádligetre ekkor
(miután kiemelték
cétézni fogják a pontot
még délelőtt azonosítják a vércsoportot
öntőformát készítenek
a haj teljesen vörös a felbomló tőzeglápból
áradó sav miatt)
ha már földet ér keskeny hídon
a város felé tart a busz
indexel a vízből felbukó párán túl a fény
s a pont a tó rezgő felszínén
holnap ilyenkor
ismét áthalad
Metapillanat (I)
- beültetett, idegen szervek és a története-vesztett testek emlékére -
I.
A beültetett szervek előtörténetéből
hiányzik minden pontos referencia,
dátum, középpont, ahol testesülni bír
az ébredés – az autókarosszéria
falában vörösen olvadó üveglapok,
kifacsart ülés, lerohant táv lóg egy lábból –
az epicentrum, a memória nagy tubusokban,
mert állandósul, ha bedől a jelen,
fekszel, barna ágyban, kiterítve, az első
készséges hír: amnéziás a Hús és a Történelem.
próbáltál már szóban testet ölni magadtól,
ha hiányzik az idő, középpont és az ok?
berepesztett lebegő bőrrel fekszel
(összeraknak, ha szétszereltek), akár
a fatemplomok.
I.
és Hermész arca fúrópajzsként
lemerül a lédús húsba,
mint az ultrahang közömbösen vetít:
emlékszel-e a funkciók előtti Funkcióra?
hány különböző szerv egyidőben, vese, a szív,
kötegekben felgyűjtve az erek.
hártyavékony, szinte nyitott eső
hull, ha kilépsz, permetezi a kezed,
beléd töltődik, akár egy szimuláció a gépbe
minden, ami innentől kulissza és program.
egy idegen szerv közlekedik benned
dátum nélkül; a dátum helyén
nagy, sötét képlékeny lyuk van,
amiben eltűnsz, egy kelta isten
a lápban, másfél vödör búzasör, másfél
emelet zuhanás után. lenyelt gyomrában,
kapszulák, egy frissen lenyelt, élő szervvel. –
lehetetlenné vált az idő (de te hiszel
a szövetek lélekvándorlásában!)
azonosítja Hermész, a szerver.
Ülni kötelező
„egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon”
(Füst Milán)
Ülni kötelező – Ilmenau és Traßdorf között – a bekötő úton.
(bár ha azt hiszed, így kibírod és eljuthatsz odáig, tévedsz)
De te állsz táskával benőtt hátadon, belefogózva az egyik
súlyos vaskeretes, rozsdabarna székbe. A kanyarokban,
ahelyett hogy eldőlnél, és végre feladnád, megnyúlnak
benned a szövetek és csontok (mint ugrás közben
a gepárd teste). Az elmozdulásod távolságát egy
pillanatfelvételen kipontozott vonal jelölné. A szakadás
a pontok mentén összeköthető. Kívülről viszont a busz
kerekei olyan sebességgel forognak, hogy szinte állni látom őket.
**
A motel forgó ajtaján, Ilmenauban, egymást váltja a van és
a nincs – írja 1235-ben és tegnap a kerületi újság. Elolvasod,
egyben-a-kettőt. Szemet szúr az elülső belvárosi utcán az
átültetett fasor. Egy markoló beakasztja elszuvasodott
agancsát a zöldellő platán melletti földsávba, megfeszül
izmos ballapockája, elrugaszkodik. --- Valaki igazán beinthetné
már a hajnalt, milyen hosszú ez a nap, hét óra előtt kilenc
perc, nézed az órát, s önkéntelenül arra gondolsz, hogy
vajon ősszel az Ilmenaut satuba fogó erdőben a markolók
is elejtik szarvukat?
**
Összébb húzza köreit a város (ha így folytatja összeér
talán). Aki jön, érintés lesz: idáig kellett utaznom, hogy
lássalak. Néhány tizedmásodperc alatt húzott el a reggeli
villamosablak előttem. A következő megállóig futok
a villamos mellett, mint egy távoli tablóról, te nézel ki
belőle, szemedben csodálkozás, hogy min csodálkozom
rajtad: láttál Tamás? – kérdezheted. A fekete sapka, mint
hirtelen jött téli este, szememre csúszik, állok. Összébb
húzza köreit a város, de zsibbad, utol-érthetetlen.
A Weingartenben üres székek: ülni tehát kötelező.
Könyöklök és hallgatok stb. A Tranßdorf irányába
nyíló városkapuban megkondul a harang két perccel
hét előtt. Azaz az óramutató csak két perc múlva
foglalja el helyét a számlapon.
Tomasz-monológok
(ruganyos ütemtervvel)
a helységkapu és az ablak henye sematizmus,
ezeken átjut, hiányzik belőlük a sejtelmes
tartalék, torlódás, szelep. belép majd kitér. két kezet
mos és egyszerre szorítja a csípős zuhany alá
őket. ’a felajzott méregfogaid tomasz, ha
kiemelnék egy tender részeként abból a mederből
amit most a kényszer tölt ki’ – így kezdte ruganyos
ütemtervvel, de karikás szemei meglepik magát s a szem-
lélőt.
(hangokat hall. egy bútorgyárból)
hogyan fér el benned ekkora tömeg
kérdezi. a szoba mint Fekete Doboz avagy fanyar
közfal kényszeresen távol tartja magától.
egy pezsgőtablettára ráereszti a tömbös keskeny
vizet vagy üdítőt tölt a kólafáról.
megül kiáradó aurával a száraz sós ívelt
szobanövények között hangokat hall. egy bútorgyárból.
érzi ha a fékezés leválik az utcán. jelzi a frontot
mint a csukló vagy a térd.
(mennyezeti topográfia)
a gyarmati ház padlása többemeletes – maga a környezet-
szennyezés. a hely, ami arra vár (hiszen eszelős) hogy
tatarozd ki, építsd át a csillárt lágyan lékeld meg,
avatkozz be a stukkók és álmennyezetek memóriájába.
előbb csak egy gombostű csusszan át, majd a régi norvég (?)
fotel a plafonon. a hely ez, a sorvég, ami tömegnövelőt szed és produkál.
hiába vagy most így: rászorulsz, hogy eltörd e kéretlen
tárgyakat, a mennyezet (mindent) reaktivál éjjel
egy bravúros, de türelmetlen tornacsarnok erejével.
Térmemória
mennyi tolófájdalom az ásításban, hogy valami
jönne fel, valami kitermelődött izomláz,
prostituált figyelem itt szájmagasságban,
szivárogni kezd, s olyan észrevétlen,
akár a porcelántérd a dzsoking alatt.
hiszen minden ásítás szkennel. megül bennük
valami vajákos zaj, mint a rutinos fémcsövekben.
finom töredelmes műszer, csupa emlék:
a pakisztáni birs hűs, savanyú tálban,
pszichopata füge (’én már öltem embert’), a kekec barack,
reagálj le, hecceli a gyömbért két-két óvatlan palack
a szekrénysoron.
*
lehet-e cél íróasztalon ragadni a szobát,
kölykön? paskolni, míg hideg, domináns irattartók
között kifárad, elered. légpárnás meggyek gurulnak.
mennyi hobbitény, hobbiföld, ha körbevesznek.
és a térmemóriából, mint egy szivar érett zavaros íze,
távozik a konkurencia, a szeszély.
halkan nyílik a kertkapu / Szent Stigma fordul
Szent Tabu / a zárban.
*
a testmemória lappang
és leereszkedik a fülben.
a stresszmemória kordon,
de mint cserépkályha fűt benn.
a térmemória piromániás.
a pirománia jellem.
a tárgyak körvonalai éberek
és élesebbek, mint fel a fejben
egy welcome drink hatása.
óvatlan, lédús emlék,
melynek nincsen láthatása,
de fülke-phonon hívott. nemrég.
Kúpele ?tós
dr. Brenner Józsefnek*
a smolníki autóstoppból avarba süllyedt
dögcédula a fürdő díszmedencéje. a koplalt vadaspark
és a meggypiros alkonyat kontrasztja zavarba ejt.
úgy törékeny, hogy könyékig reped a levél
az enyhe, gumis lombsátorban. elindul a szuvasodás;
átmenet a halk techno és a lágy house között.
a csendek holléte metszi le a parktól a törött
sétányt. szolid, teraszos művelés a járdasorokon;
a cipőtalpnyi hely, amit leblokkolsz itt már könnyű testi
sértés. félig komposzt, előbb talaj, félig cefre a kiszáradt
medencealj, és langyos mint egy kigőzölgő autó órákkal
a motor leállítása után. az apránként rohadó esőben. ’ha köntösöd
eldobnád, akár a tomahawk-t, nem vesztve a reakcióidőből,
mekkora perverziót váltanál ki a szembejövőkből’ –
tíz percek tűnnének el belőled így.
a padlizsánlila fürdőgalériában tell vilmos sarkított képén
kering egy alma is, vérszegény héján kopásnyom. ami itt
lelassul, leparkol végleg. hiszen újraindulni a legzavarbaejtőbb.
könyörtelen az ego akarása, hogy instant lehessen,
egyszerhasználatos.
Metapillanat V.
V.
a komlóbokor rozsdás üledéke a kanyar
közömbös ívén, a parkoló órára kúszó borostyán,
ez a gyöngém, az összes függőleges, ami kinő,
finomhangolás: a Hajnal-negyed csillámpalái
tükröződnek egy szemüvegen, jellemes Bulvár,
spontán Vicc, novícius Zörej a fülben, s az ujjak
közül kibúvó ostyavékony, agg Külalak. ha az
én és a te égésterméke az ő-nek, éje: G pont
ott áll, ahol Zs élete kilép majd belőle,
még nem olyan tiszta, hogy elsötétülhessen benne
a tejfehér bőrön ülő vénuszdomb. ez a gyöngém.
a test az árnyék szegélyén piheg, formákat kíván
egy fácán násztánca a krémes hóban: hajszálvékony
pontozott vonal, mely infrastruktúrának még kevés,
pehelykönnyű Súly, mely ritka nyomot hagy, finom
kódokat, két jegenye zárójelében a csend epizodikus.
és beszédes a hallgatás. az égről ütemtelenül oszlik az éj
a Hajnal-negyedtől a Román Operáig. love me,
love me (yesterday).
V.
mélyedések, billenések a köd szélein, percek
múlva, literes lapokban a víztározó, s a paplak
püspöklila balkonján R. fut tova.
mert R. még nem Tomaąova,
ismét verejtékezik a bőr fruktózédes máza,
ha töpreng. mondj egy imát a matériáért is,
kit a szentek leszóltak, tűzet okádva,
mégis laktatós iniciálényakkal. R. arcába
hullva finom lepedék gyanánt a szemek.
habkönnyű köntöse tárva-nyitva,
mákszemnyi mellbimbói fénylő, barna, körkörös led-ek,
ha kigyúl energetikája, hogy neme van, s ő
maga gyöngéd utórezgés, a lehet és legyek
között, az a pillanat, ami R. a kép és R. a forma
között ékként feszeng. sürög az okozat az okban.
egy török kifőzdéből így lesz görög.
mutációk a virradatban.
nonfiguratív ködök.
